Alig egy évvel a halála előtt találkoztam vele először, mégis rengeteget tanultam tőle. A pillanat örömének megéléséről, a feltétel nélküli szeretetről, valódi mosolyokról, felszabadultságról, sallangmentes kapcsolódásokról. Tulajdonképpen magáról az életről. Hogy hogyan is lenne érdemes nemcsak hogy elviselhetővé tenni, hanem egyenesen élvezni azt a bizonyos nagy utazást, amit ezen a bolygón teszünk.
Hónapok óta ülök ezen a szövegen. Pontosabban szövegről aligha lehet beszélni az üres papíron villogó kurzort tekintve. Ami visszatart az írástól, az maga a téma. Csodákról kellene regélnem, de év elején jelentettem ki dühösen, hogy azokban én már régen nem hiszek. Ráadásul, az elmúlt időszakban a tagadás és düh kettőse olyan gondolatokat mondatott ki velem, amik nyomdafestéket se tűrnek. Hogyan tudnék mégis betűt és számot vetni ebben a helyzetben?
Ahogy a kurzor ütemes villogását figyelem, hirtelen magam előtt látom a New York-i MET múzeum biztonsági őrét, ahogy a párás, nyári hőségben lehajol hozzám a lépcsőn, kezembe nyomva egy ingyenjegyet, hogy nyugodtan keressem meg odabent azokat a helyeket, amiket az ölemben heverő fotókon látok. Feldereng annak az idős, vermonti pilótának a fátyolos tekintete is, aki remegő kézzel nyújtja át nekem a hangárja kulcsait. Aztán felsejlik, ahogy a makaronba szúrt születésnapi gyertyám lángjába feledkezem a chicagói felhőkarcolók ölelésében, megkönnyebbülve.
Megcsináltam. Magam mögött hagytam az elengedésnek egy olyan szakaszát, amiről alig mertem álmodni, hogy sikerülhet. De mi köze ennek a csodákhoz? Elmesélem.
„Érezheted úgy, hogy nem tudsz túljutni azon, ami történt, és hogy nem fogod visszakapni a régi életed. Az igazság az, hogy tényleg nem fogod. A régi életednek vége. Soha többé nem leszel már a régi önmagad.”
(szabad fordítás)
– Dr. Chloe Paidoussis-Mitchell
– Elnézést a szóhasználatért, de olyan voltál, mintha egy kicsit te is meghaltál volna abban a motorbalesetben – jellemez egy ismerősöm hónapokkal a Treattel történtek után. – Nemcsak őt, hanem a közös terveiteket, így a jövőd egy lehetséges verzióját is gyászolod. Ezért nem tűnhet számodra olyan egyértelműnek, mint ahogy innen kívülről látszik, de hatalmas erő mozog benned. Tulajdonképpen te vagy az, aki saját magát viszi előre.
Előre. Merthogy az élet megy tovább. Nekem mégis ezzel a koncepcióval van a legnagyobb problémám. Látni akarom a fényt az alagút végén, de közben azt kívánom, bárcsak visszatekerhetném az idő kerekét, oda, ahol még…
A halál és Treat két összeegyeztethetetlen fogalom. Ő a legelevenebb ember, akivel valaha találkoztam. Eszem ágában sincs legitimálni a valóságot. Haragszom a világra, és folyton azt kérdezgetem, maradt-e még valami ezen a sárgolyón, ami fair.
Tagadás. Düh. Alkudozás. Depresszió. Átrágom magam a közismert stációkon, oda-vissza, kívül-belül. Minden napom arról szól, hogy elvonszoljam magam az elfogadásig. Mert bár egy részem kétségtelenül odalett, a boldogságösztönöm kitart.
– Mit szeretnél? – teszem fel magamnak a kérdést egy kevésbé borongós délutánon.
– Boldog lenni – vágom rá gondolkodás nélkül. – Akkor is, ha a világ már soha többé nem lesz olyan, mint azelőtt.
És akkor hirtelen megjelenik előttem. Olyan egyszerűnek mutatja magát, mint egy faék. A megoldás maga.
Szentül hiszek abban, hogy az elfogadáshoz vezető úton mérföldkő egy temetés vagy a sírhant látványa. Ilyenkor egy sokkhatás ér minket, ami által aktiválódik a tudatunkban, hogy ez bizony a kegyetlen valóság, itt a végső búcsú ideje. Treat családja azonban szűk körben emlékezik, a sírhely nyilvánosságra hozatala nélkül.
– New York. Jártál már ott? – cikázik be az elmémbe Treat egy korábban feltett kérdése. – Egyszerűen csodálatos. A második otthonomnak tartom. Sose fogom elfelejteni, hogy a Hair forgatásakor egész nap a jelmezemben szaladgáltam a Central Parkban… Connecticutban a vízparton nőttem fel – folynak tovább az emlékeim Treat hangján. – Elképesztően szabad gyerekkorom volt… Mégis Vermont az a hely, ahol megtaláltam a békémet.
Bingó.
El tudok búcsúzni tőle – artikulálom a megoldást. Mégpedig a magam módján. Megkeresem Treat kedvenc fotóit az említett helyekről, előhívatom őket, és miközben végigmegyek az általa járt úton, újrafényképezem a képeit. Végre egy kézzelfogható cél, lélegzem fel. Hosszú idő óta az egyetlen dolog, amihez értelmet tudok társítani.
„Egyedül” Manhattanben
New York
Bázis az Ötödik sugárúton – csatolta a magyarázatot Treat az egyik fotójához. A New York ütőerének is nevezett Ötödik sugárút csaknem 10 km hosszú, ezért kisebb izgatottság fut végig rajtam, miközben felcsapom a Google utcatérképét, hogy egy elmosódott, sötétszürke viacolor és egy barnás színű ház alapján megtaláljam a szóban forgó helyszínt. A világ legdrágább utcáján több neves intézmény sorakozik, többek között a Szent Patrik-székesegyház, az Empire State Building, a Rockefeller Center vagy a New York-i Közkönyvtár. Robosztus hatást keltenek az online térben is. Szinte hallom az épületek között megrekedő morajlást, a tülkölő autók állandó zaját és a járókelők csilingelő nevetését. Egyszerre érzem, hogy képes lennék pillanatokon belül a magasba emelkedni, és hogy egy földhöz ragadt, parányi lény vagyok. Ahogy monoton mozdulatokkal az egyenesen tovább haladó nyilakra kattintok az utcatérképen, feltűnik egy „ismerős” homlokzat. Hajnali kettőt mutat az óra. Igen, ez az a ház. Teljes a listám. Megvan a bázis.
A szürke viacolorhoz vezet az első utam, miután landolok a JFK-n és különféle felszíni és földalatti síneken végigrobogok a városon. Bizarr, mégis szívmelengető érzéssel párosul, ha egy fotó egyszerre valósággá válik. Először szürreális tapasztalat, aztán átjár az adrenalin, majd a megnyugtató természetesség, hogy ugyan hogy máshogy lehetne mindez? Mint amikor bemutatkoztam Treatnek és kezet fogtunk a farmja kapujában egy orgonabokor felett. A gyerekkori ábránd illúziója teret és időt nem ismerve megszilárdult a valóságban, és összezavart. Megelevenedtem, bírsz-e velem? Ehhez hasonló gondolatok töltik ki az elmémet, miközben a levegőben manőverezve odaillesztem a bázisról készült fotót a megfelelő helyre. Treat itt forgatott utoljára. Nekem innen indul a körút. Mélyet sóhajtok. Semmi baj. Megérkeztél. Meg fogod csinálni, mantrázom. Ha pár héttel ezelőtt valaki azzal hozakodott volna elő, hogy Treat forgatási helyszínétől mindössze egy saroknyira fogok szállást találni, bizonyára azt reagálom, hogy ne vicceljenek velem, olyan a világon nincs. Most viszont, amikor az álmokból lett valóság eszméje körbelengi a jetlaggel átitatott meghatottságomat, nem is olyan ördögtől való beengedni az érzést, hogy nincsenek véletlenek. Igen. Erre van szükségem. A gyermeki énemre. Arra, hogy higgyek és hálát adjak. Üdv, New York, lássuk mit tartogatsz számomra.
– Rettenetesen sajnálom – hajol le hozzám a MET múzeum jó kiállású, őszhajú biztonsági őre, miközben a lépcsőn ülve várakozom rá. – Az imént meséltem el neki, hogy azért jöttem Manhattanbe, hogy búcsút vegyek egy kedves barátomtól. – Itt ez a jegy – mutatja a múzeum nevével fémjelzett cédulát. – A vendégem vagy. Bátran keresd meg odabent a fotóidon található helyeket – mondja nyájasan. – Akár egész nap barangolhatsz a múzeumban, hidd el, nem fogod megbánni – teszi hozzá, miközben az ajkaimat harapdálom, nehogy elsírjam magam. Vajon merő véletlen, hogy a legjobbkor érkeztem a legmegfelelőbb emberhez? Létezik még a Földön ilyen volumenű önzetlenség? Miért csodálkozom rá újra és újra, amikor belefutok hasonlóba? Talán nem ugyanígy kellene élnünk a mindennapjainkat? Egy kis odafigyeléssel, empátiával és segítőkészséggel? Óhatatlanul átsuhan a gondolataimon, hogy Treatnek is hasonló értékei voltak. Ő is ugyanígy felkarolt volna bárkit. A halálát követően arról szóltak a vermonti hírek, hogy mennyi jóügyet segített, és az egyszerű hétköznapokban is időt és energiát nem spórolva dobta fel a kisváros mindennapjait humorával és szelídségével. Nyílt érdeklődéssel hallgatta mások történeteit és őszinte, kíváncsi kisugárzásával a legvisszahúzódóbb embereket is képes volt megnyitni.
– Magyar helps magyar – kacsint a biztonságiőr, amikor megkérdezem, hogyan hálálhatnám meg a nagylelkűségét. – A szüleim Budapestről származnak.
Mosolygok. Már két napja tekerem a Citi Bike-ot, ezúttal a Central Park kellős közepén „hegynek felfelé”, miközben keresztül-kasul kóvályognak előttem az emberek. Kellemes szellő kísér. A párás időben ez igencsak jólesik. Mosolygok. Elidőzöm ezen az érzésen, és azon kapom magam, hogy apróságoknak örülök. Azon kapom magam, hogy örülök.
Úgy szelem a kilométereket és fordulok le az utcákon, mintha otthon lennék. Kifejezetten hatékony vagyok. Két nap elég, hogy kényelmesen végezzek egy eredetileg négy naposra kalkulált túrával. Elkészítem Treat fotóit a Hudson-folyó partján, ahol a kutyáját sétáltatta egy forgatási szünetben, a Washington Square Parkban, ahol a Hair Easy to Be Hard című dalát vették fel, a Bethesda kútnál, ami helyszín ugyancsak ehhez a mozihoz köthető. Ellátogatok a Broadway környékére, ahol Treat a korai években a deszkákat koptatta, a hotel elé, ahol a Blue Bloods című sorozatban kilép az ajtón, és betérek a kedvenc éttermébe is, ahol az utolsó születésnapját ünnepelte.
A vendéglőben az ajtón átjutva egy tömött, nyüzsgő tér látványa fogad, amit vörös bőrgarnitúrák és hatalmas lámpák tesznek komfortossá. Pár lépés után a pult mögül előugrik egy nagymosolyú, fiatal pincérlány, akitől az itt készült fotó alapján érdeklődöm Treat asztala felől.
– Ha esetleg foglalt lenne, szívesen várok. Bármennyit – teszem hozzá, mialatt a pincérlány ágaskodva körülnéz.
– Az imént kérte a vendég a számlát, hamarosan távozik – közli a jóhírt, majd a bárpult melletti székek felé mutat. – Addig foglalj helyet nyugodtan, máris jövök.
Mielőtt elképednék, hogy milyen szerencsésen időzítettem, a lány már kísér is az asztalhoz, ahová kisvártatva egy pohár pezsgővel tér vissza.
– A ház ajándéka – teszi le az italt nem szűnő mosolygással.
Végül is, az imént tekertem át fél New Yorkon a „hetven” fokban. Ha ezt legurítom, esélyes, hogy vicces kedvemben leszek kifelé menet.
Az éttermet elhagyva realizálom, hogy a következő megállóm egy luxusépület, én pedig kis jóindulattal is az igénytelenségi skála legalján helyezkedem el a viseltes melegítőmmel, összefogott hajammal, baseball sapkámmal és az erre húzott kapucnimmal. Ezt a szettet „elrabolni legalább nem fognak” darabként emlegetjük a barátaimmal. New York egyes részein nem tanácsos feltűnően ruházkodni egyedül, nőként. Itt Sohoban alig pár utcányira hagytam el egy hatalmas, plakátokkal teli kirakatsort, aminek ablakain arról adtak kétségbeesett felhívásokat, hogy kik tűntek el, kiket keresnek. Ezen a környéken rengeteg hajléktalan is tanyázik, akiknek többsége valamilyen beazonosíthatatlan szernek köszönhetően igencsak szokatlanul viselkedik. Hol egy oszloppal, vagy valamilyen láthatatlan lénnyel hadakoznak, hol kabátban rohangálnak a tűző napon.
Az öltözékemet ignorálva magabiztosan közelítem meg a luxusépület bejárati ajtaját. A terv: átöltözni a mosdójukban – jobban mondva, átváltozni elegáns nővé – majd visszamenni az épület elé az utcára és újrafotózni a „jól öltözött Treat” képet, amit a Feud: Capote vs. The Swans című minisorozat forgatási szünetében küldött nekem. (Később Treatet az itt nyújtott alakításáért posztumusz Emmy díjra jelölték.)
Hogy mit képzeltem? Valójában én se tudom megmondani, de belépve a letisztult, törtfehér belterű épületbe, ahol meglátásom szerint egy cipőre ragadt kósza szösz nem sok, annyi sincs a fehér járólapokon, a recepciós nyájasan átküld a közeli Starbucksba, mondván, hogy nekik nincs mosdójuk. Ismétlem, NINCS mosdójuk. Nevetve konstatálom, hogy legalább senki nem rabolt el, amíg eljutottam idáig, majd türelmesen kivárom a soromat a kávézó ingyen mosdójában, ahonnan végül kilépek egy bepúderezett arcú nő szerepében, aki ízléses ruhát és magassarkút hord, hogy visszatérjek a megfelelő épület elé, ahonnan a recepciós sietve szalad ki, hogy nagy elnézések közepette elkészítse rólam a vágyott fotót. Persze, hogy nem a ruha teszi.
Magántulajdon
Connecticut
„… [Treat] huszonegy éves kora óta pilóta. A gimnáziumban még nagyon gyúrt arra, hogy amerikai focista legyen. Egy pénteki napon annál az edzőjénél hagyta a gyűrűjét, aki pilóta is volt. Megkérte, hogy vigyázzon rá az edzés alatt, de Treat ottfelejtette a gyűrűt, és csak hétfőn tudott menni érte. Az edzője azzal fogadta, hogy „bocs, szétfűrészeltem, hogy megnézzem arany-e, úgyhogy cserébe adok neked két repülés leckét”. A történet vége az lett, hogy mire Treat leérettségizett, meglett a papírja repülésből is. Azóta különféle kisrepülőket vezet és oktatói minősítése is van.”
Hatala Csenge: Úton
Amikor felrajzoltam a pöttyös térképet, azaz bejelöltem, hogy honnan hová szeretnék eljutni a búcsúkörúton, leesett az állam. Ha képzeletben összekötjük ezeket a pontokat, mindenféle felesleges kerülő nélkül, szinte egyenes úton eljuthatunk New Yorkból Vermontba. Mintha Treat a praktikus érveket is szem előtt tartotta volna, amikor élete meghatározó állomásait kiválasztotta.
Bill stílszerűen a connecticuti Stamfordban vesz fel (a korábban tengerészgyalogosként szolgáló Bill karakterét az Úton című könyvemből ismerhetitek). Bár Treat ezen a New Yorktól csaknem egyórányira fekvő településen született, viszonylag korán, háromévesen elköltözött szüleivel a közeli Rowaytonba, ahová mi is tartunk. A félórás út elegendő arra, hogy Billel megosszuk egymással az aktuális történéseket, és hogy arról elmélkedjünk, igenis érdemes hallgatni a megérzéseinkre, amikor úgy érezzük, hogy valamire még nem állunk készen. Ilyenkor szükséges hátralépni és felülvizsgálni korábbi elképzeléseinket. Velem éppen ez történt decemberben. Eredetileg elsejére, Treat születésnapjára terveztem az utazást, de félévvel a baleset után még mázsás súlyként nyomta vállamat a gyász.
– Talán nem véletlenül hozakodtak elő a gyászév fogalmával – jegyzi meg elmésen Bill.
– Egyetértek – sóhajtom. – Mindemellett úgy gondolom, hogy ahhoz, hogy egészségesen tudjak tovább indulni, csak egy esélyem van a búcsúzásra. Úgy értem, az nincs benne a pakliban, hogy eljövök, majd a felkészületlenségemből eredő hiányérzetből azt mondom, ez most nem sikerült, legközelebb újra megpróbálom – magyarázom, miközben a GPS a célállomáshoz irányít minket.
Ahogy kiszállunk az autóból a Long Island Sound mentén, a mutatós nyaralók között egy ledózerolt placc tárul a szemünk elé. Gyors nézelődést követően megállapítjuk, hogy senki nincs körülöttünk. Billel egymásra sandítunk, majd úgy szaladunk be az építkezés túlsó végében húzódó mólóhoz, mint két csibész tinédzser. A Hair szabaduló-jelenete jut eszembe, amikor Berger a társaival ugrálva csörtet ki az épületből, és örömében még egy idős nőt is a levegőbe emel. Adrenalinnal fűtve, csak egy pillanatra időzöm el az öbölnél, hogy elámuljak azon, honnan is indult Treat. A királykék égen habos bárányfelhők úszkálnak és tükröződnek a kristálytiszta víz felszínén. Úgy tűnik, hogy annak idején az antik áruboltot vezető anya és vegyészmérnök apa tökéletes miliőt választott arra, hogy egy gyerek szabadon higgyen az álmaiban, és hogy ő is azzá válhat, aki lenni szeretne.
Rowaytontól csaknem másfél órányira járunk, hogy meglátogassuk azt a kisrepteret, ahol Treat először emelkedett a levegőbe. Úgy tudom, a reptér magántulajdonban van, ezért lopva azt remélem, hogy sikerül ügyesen bekukucskálni a réseken, hogy legalább valamiféle elképzelésem legyen a helyről. Egy külvárosi, végeláthatatlannak tűnő emelkedőt leküzdve a következő feliratú tábla állít meg minket a célhelyen: „A második legbarátságosabb reptér Észak-Keleten.” Nem tudom, hogy ennek a hatására-e, de a kapu tárva-nyitva áll. Úgy nézünk össze Bill-lel, mintha feltárult volna előttünk a titkos kert bejárata.
– Itt van Treat, itt van velünk – suttogja Bill, majd hangosabbra vált. – Azért remélem nincs semmiféle akna vagy útvesztő előttünk – neveti el magát, majd én is csatlakozom, pedig részemről is akad egy kis aggódnivaló. Attól tartok, hogy körbe van kamerázva a hely, aminek köszönhetően hamarosan kiszúrnak minket és úgy elküldenek, hogy a fal adja a másikat.
– Nem lesz unalmas ez a búcsúzás, az biztos – maradok humoromnál.
– Ha időközben bezárják a kerítést… – morfondírozik Bill, de rákontrázok.
– Megmásszuk – csapom össze a tenyereimet, miközben besétálunk a hegyekkel ölelt, füves kifutópályával rendelkező parányi reptérre.
A távolban hat gépet szúrunk ki, amiből ötöt méretes ponyvákkal takartak le. Az egyetlen szabadon parkoló gépet megközelítve újabb meglepetés ér.
– Ez egy öreg Piper – tájékoztatom Billt izgatottan.
A pontos típusokkal nem vagyok teljesen tisztában, de Treat egész életében Pipereket tulajdonolt, és repülni is ilyen gépen tanult meg. Miközben körbejárom a kisgépet, arra gondolok, bárcsak elküldhetném neki a fotót, hogy kategorizálja a repülőt, és elmondjon róla minden olyan információt, aminek a felét se érteném. Treat maga volt az összes Révai nagylexikon. Megesett, hogy „Feladvány” címmel képet küldtem neki, hogy találja ki, hol vagyok (oshkoshi repülős múzeum) és visszaküldte az általam gondosan kitakart gép típusszámát. „Amúgy az egy BD5 mögötted” – jött az üzenet a részletekkel. Nem csupán a repülőgépekről lehetett őt kérdezni, hanem a filmiparról és különféle alkotásokról is elképesztő tudással rendelkezett. Ha valamibe beleártotta magát, az adott témakörnek valódi szakértője lett. Így volt ez a színészettel is, ami hivatást a középiskolában kedvelte meg leginkább. Egyszer, amikor egy iskolai darabot játszottak, véletlenül felborította az egyik kelléket, amire a nézőtéren hatalmas nevetés tört ki. Treat akkor ismerte fel, hogy ez az az érzés, amit egész életében birtokolni akar, ő amíg él szórakoztatni szeretne. Így történt, hogy az addig rajongott futballt leváltotta egy még nagyobb szerelemre.
Elérve Treat egykori középiskolájának behajtóját, a lehúzott ablakon keresztül beszélek a bajszos, afro-amerikai portással. Amikor az itt készült fotókat is átnyújtom neki, széles mosollyal ajándékoz meg.
– Óriási szerencséjük van – mondja és a hátunk mögé int. – A pálya nyitva van, menjenek be nyugodtan, és maradjanak, ameddig gondolják.
– Van még kérdésed? – somolyog Bill, miközben lehúzódunk a parkolóba.
Fülig ér a szám, mégis átjár egy leheletnyi félelem. Ez a Vermont előtti utolsó állomásunk. Most jön a neheze. De addig is, a futballpályát bejárva a pillanatra koncentrálok, hogy igazán elmerülhessek benne. Ahogy Treattől tanultam.
A neheze
Vermont
„Ne menj vissza oda, ahol egykor boldog voltál” – üt szíven Beri Ary aforizmája, miközben megpillantom a Vermont határában magasodó üdvözlőtáblát. A domb mögül felsejlenek a jól ismert hegyek. Már lement a nap. Szürkeség honol. Fullasztó érzés kerít hatalmába. Megfeszítem magam az ülésben. Ellenállnék, de nem tudok. Amint beérünk Treat városába, sátrat ver a könny a szememben. Minden sarokról eszembe jut egy emlék. A kapaszkodót szorongatom és látom, ahogy Treat teszi ugyanezt, kétkézzel, miközben visszafuvarozom őt a könyvesboltba. Áthajtunk a körforgalmon és hallom, ahogy viccesen óvatosságra int, és hangutánzó szavakkal demonstrálja, hogy gyorsan megyek, pedig nem is. Hallom a nevetését, amibe mindent belead, és ahogy rázendít az éppen futó Sinatra dalra. Odasandítok rá és nem hiszem el. Ez valóban történik?
Ezt a várost ő mutatta be nekem először és most úgy érzem, hogy valami nem stimmel vele. Fáj a csend. Vagy ahogy a helybeliek leírták a visszaemlékezéseikben, „nélküle már soha nem lesz olyan kedves ez a hely, mint azelőtt”.
Alig egy héttel az utazás előtt történt. Már kora reggel kipattant a szemem. A telefonomért nyúltam, hogy elüssem az időt valamivel, ha már nem tudtam visszaaludni, de igazából felkelni se. Ahogy feloldottam a képernyőzárat, megjelent egy ablak. Üzenetem jött Gill Williamstől. „Apám mesélt rólad és a könyvedről” – írta. Úgy éreztem, hogy megfordult velem a szoba. Tovább olvastam. Gill szeretettel vár a család által szervezett megemlékezésre, amit Treat halálának évfordulóján tartanak Vermontban. Hogy micsoda? Majdnem elhajítottam a telefont, de a java még csak ezután következett. Gill felajánlotta, hogy elmehetek hozzájuk a farmra, hogy lerójam a tiszteletemet. Ilyen a világon nincs. Jobban mondva, ez maga az egész világ.
Sokáig nem enged a szorítás a torkomban, míg Billel a fenyvesekkel keretezett mellékúton a megemlékezés helyszínére igyekszünk. A következő percben aztán egy huszárvágással pozitívvá alakulnak az érzéseim. Nem is lehetnék hálásabb azért, hogy itt vagyok.
Egy fehér, szövet maxiruhát, egy színben megegyező Converse-t és egy virágos hajpántot viselek. Ahogy kiugrom az autóból a művház parkolójában, átfut az agyamon, hogy talán illett volna inkább feketében megjelennem. Emlékeztetem magam, hogy ez nem egy temetés, és akárhogy is, én a magam módján búcsúzom. A megérzéseim szerint pedig éppen egy Hair tematikájú outfitre van szükségem. Amikor Gill meglát, egyetért. Ahogy a színházterem többi vendége is, hiszen a résztvevők a skála minden színében pompáznak, alig-alig érkezett valaki sötétben.
A harmadik sorból hallgatom a meghitt köszöntőket, amikkel a család tagjai készültek nekünk, miközben képeket és videókat vetítenek Treatről. Sejtettem, hogy nem úszom meg könnyek nélkül a Hair egyes jeleneteit, vagy azokat a fotókat, amiken az a Treat látszik, akit ismertem. Az est végén a házigazdák arra kérnek minket, hogy sétáljunk át velük a szemközti épületbe, a fogadás helyszínére, ahol lehetőségünk lesz történeteket írni Treatről a kihelyezett vendégkönyvekbe. Ahogy kiérünk az udvarra, váratlan meglepetés ér. Kisrepülők zaja hasít a levegőbe. Treat néhány pilóta barátja úgy gondolta, hogy tiszteletkörrel búcsúznak. Ha van pillanat, amikor összetörhet az emberi szív, ez mindet kétséget kizáróan egy olyan.
A vendégkönyvbe az Úton egyik Treathez köthető bekezdését jegyzem be.
„Miközben a kekszem arra készül, hogy kiszárad, történeteket regélek Treatnek azokról a művészekről, akik között felnőttem, a hatásukról, vagy hogy amióta az eszemet tudom, írok. Beszélek a könyveimről, a feneketlen kíváncsiságomról és a világméretű álmaimról, amik miatt gyakran meg is szóltak.
– Gyere le a földre – idézem a környezetemben oly sokszor elhangzott mondatot. – Furcsa gyerek voltam – összegzem.
– Talán most nem vagy furcsa? – kérdezi Treat együttérző mosollyal.
– Hát ez az! – értek vele egyet. – Nem lennék itt, ha normális lennék, ugye?
– Nem szabad hallgatni azokra, akik hátráltatni akarnak – mondja bölcsen. – Le kell tenni ezeket a véleményeket.”
Átlépni a farm kapuját szédületes érzés. Gill azt mondja, ezen a helyen olyan tapasztalása lehet az embernek, mintha az apja még jelen lenne. Miközben körbesétáljuk a tekintélyes birtokot, megtudom, hogy Treat ültetett minden fát és bokrot, ő alakította ki a lábunk előtt elterülő hűsítő tavat, ő nyírta a füvet és ő sürgött-forgott, ha bármilyen egyéb feladat találta meg őket a ház körül.
– Ha elárasztanak az érzelmek, engedd, ez egy olyan hely, ahol ezt megteheted – nyugtat meg Gill, miután egy ideje már elfelejtek lélegezni.
Nem árulom el neki, hogy az érzelmek kigurultak belőlem, mint földre pattogó igazgyöngyök egy elszakadt nyakláncból, a virágpult előtt, amikor kiválasztottam a csokrot, ami Treat kedvenc padjánál találja meg a helyét. Természetesen ezt is ő eszkábálta. Itt pihenünk meg. Itt, ahol Gill utoljára látta őt. Ahol felszabadultan beszélgettek még egy utolsót.
A hegyek mögé bújó napkoronggal sem tűnnek el fülemből Gill szavai. Egy fájó érzést jár körül, ami immár egy életen át végigkíséri. Egy életen át, visszhangzom.
A kisreptér, aminek egyik hangárjában Treat gépe pihen, első látásra egy orvosi váróhoz hasonlít, amikor belépve az épületbe megpillantom az egymásba kapaszkodó bőrszékeket. Alaposan szemügyre véve azonban a lambériás helyiség tele van repülős fotókkal, repülőmodellekkel és propellerekkel. Egy diszkrét harmonikaajtó mögött lehet kijutni a kifutópályákhoz egy rövid biztonsági ellenőrzést követően, aminek kellékei egy futószalagon várják jobb sorsukat. Miután Billel helyet foglalunk a kietlen épületben az „Arrivals” tábla alatt, könnyedén tudatom vele, hogy egy kis erőgyűjtés után felmegyek az igazgatóiba. Az útitársam álla leesik. Figyelmeztet, hogy bár ez egy viszonylag kis repülőtérnek számít, nem lehet csak úgy bevenni, örülhetünk, hogy idáig eljutottunk, mert az épület egy bizonyos pontján túl nem szívesen látnak idegeneket. Ő már csak tudja, számtalan reptérrel volt dolga tengerészgyalogosként. Logikus, amit mond, de az ösztöneim azt súgják, hogy egy próbát megér a látogatás az igazgatóiban. Bill úgy néz rám, mintha a vesztembe rohannék.
Amint felérek a megfelelő irodához, és a kopogtatást követő invitálásra bejutok az ajtón, egy középkorú, magas férfi tartja fel a mutatóujját, hogy várakozzak, mert éppen rázendített a telefonja. Bólintok, és a falra aggatott képek felé veszem az irányt. A sajátomat – azt, amin Treattel majd’ kiesünk a szánkon, annyira nevetünk – feszengve szorongatom a kezemben. Ha nem próbálnám meg, bánnám, kavarognak a fejemben az ellenérvek Bill álláspontjára.
– Elnézést, itt vagyok – jelzi a férfi, én pedig bemutatkozom és felé fordítom a képet.
A férfi elmosolyodik. Igen, ismerte Treatet, ahogy itt mindenki. És be kell vallja, hogy nála képzettebb pilótával aligha találkozott.
Az egyik pillanatban azon kapom magam, hogy a falra szögelt fotókon Treatet keresgélem, a másikban pedig, hogy a férfi fülig érő szájjal jegyzi meg, hogy épp itt van Treat társa, az a pilóta, akivel közösen osztoztak a gépükön. A férfi felajánlja, hogy rögvest bemutat a kapitánynak, aki elméletet tanít a mellettünk lévő egyszintes épületben. Egy darabig az ablakon keresztül, kintről figyeljük a sziluettjét, mire a kísérőm azt mondja, a pilóta nem fogja bánni, ha két percre félbeszakítják őt.
– Bemegyek és szerencsét próbálok – tájékoztat az indítékáról.
Nemsokára ketten tűnnek fel az ajtó mögül. Nem várom meg, hogy ideérjenek hozzám, inkább eléjük sietek. Milyen kedves, idős bácsi, állapítom meg, ahogy közeledem feléjük. Jóindulatot áraszt az arca. Ahogy elérem őt, röviden elmesélem a történetem. Miközben a fotómat tartja a kezében, csillogni kezd a szeme.
– Ott voltál esetleg a mostani megemlékezésen? – pillant rám.
– Igen – válaszolom halkan.
– Láttad az átrepülést? – érdeklődik tovább, amire bólogatok. – Én voltam az egyik pilóta – vallja be.
– Tényleg? Ó! – adok szívből jövő reakciót.
– Milyennek találtad a repülést, tetszett? – tesz fel egy újabb kérdést.
– Csodálatos volt – suttogom, majd mélyet sóhajtok, csak utána mondom ki. – És szívet tépő.
Úgy tűnik, a bácsi kifogyott a kérdésekből. A szeme megtelik könnyekkel, az arcáról pedig leolvasható a Treat iránt érzett végtelen szeretete és elviselhetetlen fájdalma. Meg se kell szólalnia. Nem is teszi. A zsebébe süllyeszti a kezét és előhúz belőle egy kulcscsomót.
– Ez a hangár kulcsa – mondja szelíden. – Nekem vissza kell mennem az órámra, de az úriember megmutatja, hogy pontosan hol találod – utal egy biccentéssel a kísérőmre. – Menj be a hangárba, ott lesz Treat gépe. Nyitva van. Ülj be nyugodtan.
Az én szemembe is könny szökik, de még kitartok. Úgy suhanok a hangár felé, mint aki már más dimenzióban jár. Alig hallok valamit a kísérőm szavaiból, de szívélyesen bólogatok, vagy olyan szavakat mondok ki, amik felett úgy érzem, nincs hatalmam, csak jönnek. Amikor a férfi felnyitja a hangár ajtaját, megremegek. A Pipert látva túl közel érzem magam egy olyan álomhoz, ami nem valósulhatott meg. Továbbra is kitartok, miközben felmászom a gépbe. Csak akkor engedem át magam az érzéseknek, amikor Billel beülünk az autóba.
– El kell mondanom valamit – kezdi, miután egy kicsit megnyugszom. – Valóban nem engednek be repterekre idegeneket egy bizonyos ponton túl. Na most, az, hogy téged beengedtek, rendben, valahogy átrágom magam rajta. De, tudod mikor mondja egy pilóta, hogy beülhetsz a gépébe úgy, hogy egy perccel azelőtt találkoztatok? Soha! – nyomatékosít a mutatóujjával is. – Vagy nagyon rendkívüli esetekben. Szóval csak azt akarom mondani ezzel, hogy én teljesen magamévá tettem a korábbi felvetésemet, hogy valaki nagyon figyel arra, talán éppen arról a felhőről ott – mutat a gyülekező viharfellegekre – hogy ez a búcsú tökéletes legyen.
Furcsa érzés azzal szembesülni, hogy csupa olyan inger ér az elmúlt pár hétben, ami felemelhet, mégis úgy érzem, mázsás súlyok lógnak rajtam. Aminek békét kellene hoznia, elnehezít. Az sem segít, hogy a holnapi az utolsó napom Vermontban. Treat kedvenc vermonti éttermében is csak vegetálok. A gyász kezdeti szakaszára gondolok. Leperegnek előttem olyan megszólalásaim, amiket a düh váltott ki belőlem. Tartok attól, hogy ha elhiszem a kimondottak ellenkezőjét, szánalmasnak tűnök.
– És mik voltak ezek a mondatok – érdeklődik Bill, miután már egy ideje szó nélkül bámulok ki az étterem ablakain, magam se tudom, hogy mit keresve.
– Például az, hogy többen tanácsolták nekem, hogy beszéljek Treathez, hogy mondjak ki hangosan gondolatokat, amik esetleg bennem maradtak. Minek? Úgyse hall engem, feleltem. A valaha volt összes hitemet elveszítettem azon a júniusi reggelen.
Emlékeztetem magam az egyik legnagyobb tanulságra, amit az utóbbi egy évben megtanultam. A gyász nem lineáris, és huzamosabb idő elteltével is jöhetnek hullámvölgyek, amiért nem ostorozhatom magam. Engednem kell az érzések szabad áramlását, hogy képes legyek túljutni rajtuk.
Itt a vége, suttogom magam elé az utolsó vermonti napon. Egy sétát tervezek azon az útvonalon, amit Treat oly sokszor megtett, miközben a szövegeit tanulta egy-egy szerephez. Az uralkodó érzésem továbbra is a letörtség és a viharfelhők se segítenek ezen a hangulaton. Bill arról biztosít, hogy kitesz a mellékút elején, és vár rám, amíg vissza nem térek.
– És ha egy óránál is tovább elleszek? – kérdezem némi kényelmetlenséggel a hangomban.
– Nem bánom. Ez a legnehezebb rész, nem megyek sehova – ragaszkodik a felajánlásához.
– Köszönöm – suttogom.
Egy hatalmas sóhaj kíséretében hagyom el az autót. A kavicsos utat érintve megtorpanok, kinyújtózom, mély levegőt veszek és egy pillanatig elmerülök a juharfák élénkzöld leveleiben, ahogy fújja őket a szél. A távolban a hegyek is felöltötték már halványkék esőszínüket. Újabb sóhaj hagyja el az ajkaimat, miközben elindulok. Csak rugdosom a port és nem tudom, mit kellene kezdenem magammal. Felkapom a fejem. A látóterembe kúszik egy vérvörös pajta. Az épület, amit Treat is gyakran megörökített. Bárcsak eljöhettem volna vele egy ilyen sétára, és most ez lenne az apropó, ami miatt itt vagyok. A közös projektjeinket letudtuk volna Magyarországon, és itt vakációznánk az USA-ban. Itt sétálnánk és ő mutatná meg nekem ezeket a helyeket.
Ekkor veszem csak észre, hogy egy mezőn ácsorgok. Valószínűleg már hosszú percek óta így lehet. Ha már így alakult, leülök a frissen kaszált fűre, hogy megpihenjek, és reflexből az égre irányítom a tekintetem.
– Hey Treat – szólalok meg, de nem értem, hogy miért hangosan.
Mielőtt ezen elgondolkodnék, a felhőréteg mögül sejtelmesen, majd jól láthatóan előbújik a nap. A csodálkozástól hatalmasra nyílnak a szemeim, felbátorodom a hangos beszédhez, de szipogok és el-elcsuklik a hangom. Aztán egyre kiegyensúlyozottabban beszélek, és meg sem állok, amíg el nem fogy a szó és teljesen meg nem nyugszom. Most már minden rendben van. Ráadásul, ha belegondolok, valamilyen formában mégiscsak Treat mutatta meg nekem azokat a helyeket, amiket az elmúlt hetekben végigjártam. Köszönök mindent, kedves barátom. Megtiszteltetés volt.
– Készen állok – jelentem ki határozottan Billnek a kocsiban. – Az utolsó állomás a baleset helyszíne.
Az útitársam zavartnak tűnik, hiszen többször nyomatékosítottam, hogy az az útszakasz tiltott terület, amire még véletlenül se hajthatunk rá.
– Örülök, hogy megkönnyebbültél – teszi hozzá Bill, amikor megérti, hogy valóban fellélegeztem.
Magam se hittem volna, hogy képes leszek ellátogatni a 30-as útra, és azt sem, hogy ezúttal úgy veszek virágot, mint aki bár hosszú és küzdelmes csatát vívott, végre visszatérhetett a harcmezőről.
Epilógus
A visszakapott születésnap
Chicago, Illinois
Hogyan tudnék ünnepelni hat nappal életem egyik legszörnyűbb évfordulóját követően? Ezzel a kérdéssel indokoltam a hozzám közel állóknak, hogy legközelebb miért feledkezzenek meg a születésnapomról. Azt az alternatívát javasoltam nekik, hogy ha mindenáron megtartanák, kiválasztok egy kellemes májusi napot a szórakozásra. Az előzetes tervek szerinti utolsó júniusban tartott születésnapomon egy makaronba szúrt gyertyát bámulok a chicagói felhőkarcolók ölelésében. Nem kívánságok, hanem az elmúlt hetek csodával határos történései járnak a fejemben. Semmi gond nincs az eredeti születésnapi dátumommal, támad rám az újszerű felismerés. Helyette inkább nem áll szándékomban többé figyelni az idejét, ezáltal pedig emlékezni Treat halálának évfordulójára. Egyedül Treatre akarok emlékezni. Ezt pedig bármelyik napon megtehetem. Egy életen át.
// Hálásan köszönöm azoknak, akiket fent említettem, hogy társamul szegődtek a lelki békémhez vezető ösvényen. És azoknak is, akiket nem említettem, de nagyban hozzájárultak a jóllétemhez.
// Minden fotó a saját gyűjteményemből való.
Akinek még nincs meg a bejegyzésben többször emlegetett Úton című könyvem, amiben többek között a Treattel való első találkozásról is mesélek, ide kattintva szerezheti be.
