„Szólj, ha valamiben tudok segíteni, tündérke” – küldte nekem SMS-ben Riki Church, amikor kétségbeesetten kutattam albérlet után. „Haza tudsz menni? Jön érted valaki?” – kérdezte egy másik alkalommal a backstage-ben egy koncertet követően.
Nagy szíve volt. Odafigyelt. Igazi, őszinte öleléseket adott. Gyermeki volt. Csínygyáros. Sztorikút. Feltűnő. Egyedi. Őrült. Hatalmasakat lehetett vele nevetni. Imádta a pofavágós fotókat. Ő volt az egyetlen, akinek megmutattam a nyersképeket egy-egy fotózás után. Ha úgy érezte, hogy valami nem kerek, nem rejtette véka alá a kritikáit. Ugyanakkor a dicséretekkel se fukarkodott. Főleg, ha (ó, fiatalság!) tüllszoknyában, bakancsban és óriási, tüll fejdíszben jelentem meg egy koncerten. „Ez igen. Nagyon jó” – mondta elismerően. Mindig azt hangoztatta, hogy merjük vállalni önmagunkat. Aztán kisminkelte magát, hipp-hopp felrakta a színes kontaktlencséjét, és telefújta a haját, na meg a helyiséget is hajlakkal. Majd random felkapott egy tárgyat az öltözőből és azzal pózolt. Például egy próbababa letört kezében gyújtotta meg a cigijét. Aztán előszedte a basszusgitárját és tisztogatni kezdte. Elmesélte, milyen hangszereket látott legutóbb Los Angelesben járva. Amerika hallatán mindig fellelkesedtem. „És mondd, Riki, milyen a Sunset Boulevard?” – kérdeztem. „Egy álom” – énekelte. „Ha teheted, mindenképp nézd meg egyszer.” (Megnéztem, tényleg egy álom. Kár, hogy erről már nem fogunk beszélni.)
Riki Church ifjabb Biritz Tibor néven látta meg a napvilágot 1970-ben, Budapesten, egy fodrász és egy újságíró második gyerekeként. A házaspár első gyereke koraszülött lett és nemsokára elhunyt. A család a 70-es évek közepén először Párizsba disszidált, majd New Yorkba repültek, végül Los Angelesben kötöttek ki. Riki úgy tudta, nyaralni mennek. Aztán a Sunset Boulevardon ragadtak. Riki tinédzser volt, amikor megkapta az első gitárját, onnantól kezdve a zene megszállottjává vált. Ízlését tekintve a Rolling Stones-tól kezdve Prince-en át, a Mötley Crue-ig mindent meghallgatott, és eltökélt szándéka volt, hogy bármit el tudjon játszani a gitárján. Végül önbizalomhiánytól vezérelve basszusgitárra váltott. Egyik nap, amikor az apjával Los Angeles utcáit járták, és észrevettek néhány tébláboló punkot, az apa azt mondta a fiának, „mindegy mit csinálsz, csak ilyen ne legyél”. Végül Riki a zenekarával eljutott a híres The Roxy klubba is, és a Poison zenekar egyes tagjai egyengették az útjukat. Mígnem az egyik bandatag megtalálta Riki apjának fegyverét a kocsiban, és fejbe lőtte vele magát. Ekkor 1993-at írtunk, Rikit pedig a szülei visszaküldték Magyarországra, hogy feldolgozza a barátja halálát, lejöjjön a heroinról, megismerje az Európában maradt rokonait és szerencsét próbáljon a magyar zenei életben. Ekkor találkozott a KARTHAGO együttes két tagjával, Gidófalvy Attilával és Kiss Zoltánnal is, majd lehetőséget kapott, hogy a Kisváros című sorozatban zeneszerző és szövegíró legyen. Aztán pedig jött a JUNKIES. A többi, ahogy mondani szokták, történelem.
A JUNKIES egy meghatározó bandája volt a gyerekkoromnak. Riki pedig egy meghatározó alakja az életemnek. Az utolsó emlékem róla, hogy arra kér, küldjek neki régi képeket.
Nyugodj békében, Riki Church. Megőrzöm a sok nevetést.
„Mondj rám átkot, ítéletet / Én poénra vettem az életet” – Junkies
/ A fenti képet én készítettem Rikiről, a közös fotó a saját gyűjteményemből való. A háttérinformációk köztudott adatok Rikiről, de az emlékeim kopását megakadályozva, mindent leellenőriztem Bánfalvi Ákos Junkies-könyvét segítségül hívva.
