Búcsúzkodtunk. A hotel előtt ücsörögtünk a terepjárójában. Úgy éreztem magam, mint valami helyi vagány gyerek, mert nem állítottam át az ülést a nekem megfelelő méretre.
– Treat – kezdtem. – Megengeded, hogy… – nehezen találtam a szavakat, de ő türelmesen kivárt, és biztatón nézett rám halványkék szemeivel. – Nem is tudom… Mivel nem zavarnálak?… Mit gondolsz, írhatok neked, mondjuk évi két levelet? – böktem ki végül.
– Évi kettőt? – változott szélsebesen komollyá az arca. – Az sok. Szerintem maradjunk az évi egynél. De azt is csak a szerencsésebb években – jelentette ki.
Hirtelen lélegezni is elfelejtettem.
– Csak vicceltem – röhögte el magát, amikor észrevette, hogy nem kapcsoltam, és megsimogatta a vállamat. – Annyit írsz, amennyit akarsz. Barátok között így szokás.
Drága barátom,
A múltkor arról volt szó, hogy ha addig nem fújna minket össze a szél, amint kijön, küldök is neked egy példányt a könyvemből. Persze magyarul lesz, de ki bánja? Főleg, hogy abban a fejezetben, amelyikben a találkozásunkról mesélek, ott fog virítani az a bizonyos kifejezés, amit ezen a nyelven ismersz. Most nem lövöm le poént az olvasóimnak, de remélem nevetnek majd, ha felfedezik a sorok között ezt az egyébként napi szinten sokak szájából elhangzó mondást. Remélem nevetnek majd, ahogy nevettél akkor te is. Tele arccal, őszintén, igazi boldogságtól fűtve. Így láttalak mindig, így is emlékszem majd rád. Köszönöm, hogy megajándékoztál a barátságoddal. Szeretlek. Örökké.
Vagy téged idézve: Xxx
Valójában te voltál az igazi vagány.
Berger!…. BERGER!!! 🖤
Fotó: Treat Williams gondolatai az Úton című könyvemhez.