English below
„Nehéz írni róla.” „Miért?” „Mert olyan nekem, mint a levegő. Természetes és állandó.”
A sínoldalban ültem a hídon. Alattam a mélyben csörgedezett a zavaros, sötétszínű patak. Egy kisfiú mindenféle félelemérzet nélkül vetette bele magát a vízbe. Nem is egyszer. Megborzongtam. Csoda, hogy még él. Máig ezt mondják róla. Szétesett család, hajléktalanság, brutális balesetek, kemény drogok – csak hogy egy maroknyi lidérces példát említsek a múltjából. És valahol, a veszély hajkurászásának keserédes ösvényein a cseperedő kisfiúban megfogalmazódott a vágy, hogy hatással legyen az emberekre és nyomot hagyjon a világban. Ezt a kívánságát végül szerencsésen beváltotta. Milliószorosan is. Évtizedekkel ezelőtt, amikor először meghallottam a hangját, elpárolgott minden szomorúságom. Ez azóta sincs másképp. Sőt, a boldogságomra is plusz adag adrenalinként hat. Ő az a művész, aki, amióta az eszemet tudom inspirál. Aki miatt idejekorán megtanultam az angol szlenget. Aki miatt táncra perdülök és ordítva énekelek. (Akkor is, ha egyik se az erősségem.) Aki, amikor összefutottunk, tökéletesen kiejtette a nevemet és kezet szorított velem a találkozás örömére. És aki éppen ezen a napon ünnepli a születésnapját. A hatvanadikat. (Huszonöt lesz az inkább, szerintem.) Éljen! Éljen soká Anthony Kiedis. Suttogtam a graffitikkel borított hídon, a Plaster-patak partján, annak a bizonyos kisfiúnak a szülővárosában, miközben nesztelenül elsétált mellettem egy őz.
A részleteket elmesélem a készülő regényben.
Grand Rapids, Michigan, USA (2022)
„It’s hard for me to write about him.” „Why?” „Because he’s like the air I breathe. Natural and constant.”
I sat on the bridge, right beside the railroad tracks. The muddy, dark-colored creek was gurgling below me. A little boy threw himself into the water without any sense of fear. Not even once. I shuddered. It’s a miracle he’s still alive. That’s what they say about him to this day. Broken family, homelessness, brutal accidents, hard drugs – just to name a handful of nightmarish examples from his past. And somewhere, on the bittersweet paths of chasing danger, the desire to influence people and leave a mark on the world was formulated in the young boy’s mind. Fortunately, he managed to fulfill this wish. A million times now. Decades ago, when I first heard his voice, all my sadness disappeared. It hasn’t been any different since then. Moreover, he is an extra dose of adrenaline to my happiness. He is the artist who has inspired me for as long as I can remember. The one that made me learn English slang at an early age. The one that makes me dance and sing along loud. (Even if neither of those are my strong skills.) The one that pronounced my name perfectly and shook my hand for the joy of our meeting when we ran into each other. And the one that celebrates his birthday on this very day. The sixtieth one. (I’m pretty sure the number we are looking for here is twenty-five though. But never mind.) Long live! Long live Anthony Kiedis. I was whispering on the graffiti-covered bridge, on the bank of the Plaster Creek, in that little boy’s hometown, as a deer walked past me silently.
I share more details about these stories in my upcoming novel.
Budapest, Hungary (2016) (my photo)
