Orbán Józsi mondogatta folyton, hogy a legkilátástalanabb helyzetekbe is érdemes valahogy becsempészni egy kis humort. Vajon lehetséges ez? Nem mindig. Mégis ez a mondat jut most eszembe, ahogy a nyitott ablakban ücsörgök az ötödiken. (Leeséstől ne tartson senki, csak az erkélyre vagy a szobába tudnék zuhanni, de nem valószínű, hogy bármelyik be fog következni. Ugyan már, még ez is?) Valahogy mégis becsempésztem. Tovább.
Alkotóként sokszor azt veszem észre, hogy a legtöbb esetben kizárólag egy-egy pillanatra koncentrálok. Íróként és kutatóként olyan kivételes történésekre vadászom, amikről érdemes beszélni. Egy filmstáb tagjaként és fotósként is hasonlóan értékesnek vélt pillanatokat örökítek meg. De a hétköznapi életben is gyakran törekszem arra, hogy a lehető legteljesebben éljek meg különböző momentumokat.
Most viszont olyan pillanatok járnak a fejemben, amiket sokan – átmenetileg – elveszítünk a korona idején. A felhőtlen találkozások, a spontán összefutások, nevetések, érintések – az önfeledtség és a szabadság pillanatai ezek. Olyan pillanatok, amikre jó visszaemlékezni, és amik inspirációt adnak, ha leülök az íróasztalhoz. (Ott vannak persze azok a pillanatok is, amiket csak úgy tudok elengedni, ha szintén papírra vetem őket.) Hogy mindezt meg tudjam tenni, egyedül kell maradnom a csendjeimmel, hogy mélyebben belelássak az érzéseimbe, hogy számot vessek önmagammal, a miértekkel és a lehetőségekkel. Ilyenkor – a ma oly’ népszerű kifejezéssel élve – önkéntes karanténba vonulok.
Sokaknak lehet most ismerős ez a karantén – és bár manapság nem éppen alkotás céljából sodródik bele valaki, mégis ezekre a tapasztalatokra támaszkodva úgy hiszem, hogy fontos néha egyedül maradni a csendjeinkkel. Fontos néha megállni, hogy gondolkodóba essünk, hogy több időt szánjunk a döntéseinkre, hogy értékeljünk és átértékeljünk, vagy akár megbánjunk bizonyos dolgokat. Lehet, hogy a személyes találkozások megfogyatkozásával most sokan elveszítünk olyan pillanatokat, amikért lelkesedni tudunk, de ha egy kicsit önmagunkba nézünk, új ismeretekre tehetünk szert. Akár egy gyászfolyamat során megszokott érzések is előjöhetnek: értetlenkedhetünk, összeomolhatunk, ürességet érezhetünk, ugyanakkor hihetünk benne, hogy ezt az időszakot is át fogjuk vészelni valahogy. Közben elsajátíthatunk új lépéseket, építhetünk új utakat, megszokhatunk új helyzeteket, másképp állhatunk hozzá a körülöttünk lévőkhöz is. Végül pedig majd rácsodálkozhatunk egy új világra, és benne az új önmagunkra.
Vajon mit kezdünk majd azzal, amit ez idő alatt megtapasztalunk? (Vajon megtanuljuk-e?)
(A kép illusztráció. Forrás: Google.)
