Jó pihenést

„Nekem mindig egy olyan különös érzés, hogy bemegyek egy városba, ahol még soha nem voltam, bemegyek oda, ahol lakni fogok… kinézek az ablakon… és egy furcsa érzés fog el, hogy nem vagyok benne egyik szerepemben se.”
– Makk Károly

Jó pihenést, mosolyogja a recepciós, miután bejelentkezem a szállodába. Pihenést, mormogom magam elé a liftben. Írni jöttem. Szeretem a megszokott környezetemből kivinni az ihletett pillanatokat, ha rám találnak. Vagy azért találnak rám, mert máshol vagyok?
Az ajtócsukó gombot nyomkodom és értetlenkedem, hogy miért nincs mozgás. Ja, az emeletszámot nem nyomtam. (Ön)magam vagyok.
Már-már ördögien élvezem, hogy egyedül fekszem a tágas, melegséget árasztó tepidáriumban. Ellehelek egy sátáni kacajt. Így, lehelve, ugyebár el is veszíti sátáni mivoltát. Helyezkedem, mintha angyalszárnyaim csonkjai felől szeretnék megbizonyosodni. Még nem támadnak meg kérdések. Ütemre beszívom, majd kifújom a levegőt, követve a színes ledfények váltakozásának ritmusát. Ha lenne itt még valaki, valószínűleg őt figyelném. Mennyire más vetülete lenne így a történetnek. De ő kivár. Időt ad nekem, hogy magam felé forduljak. A párát maszatolom az ujjaimmal az apró mozaikcsempéken. Befelé kérdezni mindig bonyolultabb, mint kifelé. Lassan kitisztul a köd. A válaszok naivak, ám örök érvényűek. Megosztani. Mégis.