A temető? Sűrű erdőben fák ágai közt áttörő fény. Ráeszmélés. De csak derengve. A sírhant látványa, a végső nyughelynél tett séta a gyászmunka kezdeti szakaszában olyan érzelmi sokk, amivel akarva-akaratlanul is beépülnek a tudatba olyan fogalmak, mint a “búcsú”, a “beletörődés” vagy a “menni kell tovább”. A temető tehát ilyenkor mérföldkő.
A kiemelt fotón Treat Williams farmján vagyok és a kedvenc padján ülök. Ugyanott, ahol ő maga is ül az alábbi képen.
Ez az a hely, ahol búcsút vettek tőle.
És ahol aztán én is tiszteletemet tehettem egy évvel Treat halálát követően.
Ekkor többek között azt is megtapasztaltam, hogy…
1. Nem vagyok egyedül.
A segítők és a sorstársak sokszor a legváratlanabb helyeken bukkannak fel.
2. A gyász nem lineáris.
Huzamosabb idő elteltével is jöhetnek hullámvölgyek, ezekért pedig nem ostorozhatom magam. Türelemre van szükség saját magammal szemben is.
3. Nem az idő gyógyítja a sebeket, hanem én magam, amikor lépéseket teszek afelé, hogy enyhítsem a gyászomat. Minden kis lépés is lépés.
Ölelek mindenkit az évnek ebben az emlékezős szakaszában.
Fotó: Gill Williams, Treat Williams
