Személyes

Vágj bele!

A buszmegállóban ácsorogtam. Hajnali kettőt mutatott az óra. Egyedül voltam az egyébként forgalmasnak jellemezhető utcán. Kellemes, kora nyári levegő vett körül. Azt gondoltam, hogy most aztán minden megtörténhet. Minden, ami merész, felemelő és boldogsággal teli. Mert így van ezzel az ember, ha olyan helyre utazik, ahol még nem járt. Főleg akkor, ha ez a hely nem az országhatárokon belül található. Talán a megszokottól eltérő kultúrák, emberek, tájak vagy maga a távolság hozza elő ezeket az érzéseket, nem tudom.

A taxi szóba se jöhetett. Költséghatékonyan akartam álmokat megvalósítani. Ezúttal azt, amelyikről már öt éve ábrándoztam. Látni az ékszerdobozt, azaz elutazni Barcelonába.

Egy hét telt el azóta, hogy puszta kíváncsiságból rákerestem, mennyibe kerülnek a repülőjegyek az áhított városba. Egy hét, hogy találtam egy nevetségesen kedvező ajánlatot, amibe csupán egy hajnali odaút és egy másnap hajnali visszaút fért bele. Aztán váratlanul motyogni kezdtem. “Nekem ez is megfelelne. Sőt.” Miért ne, kérdeztem magamtól, majd rákattintottam a jegyvásárlásra.

Legjobb számításaim szerint is minimum 24 óra ébrenlét volt terítéken. Egy kedves barátom tanácsa jutott eszembe, amit gyakran hajtogatott nekem a nyughatatlan személyiségemnek köszönhetően. „Fiatal vagy, vágj bele!” Csak hát ez a mondat legalább tíz éve hagyta el a száját. Elmosolyodtam. Talán lélekben sose növök fel, gondoltam, miközben a csillagokat bámultam a buszmegállóban.

Amikor a sokadik tömegközlekedési eszközt hátrahagyva megérkeztem a reptérre, végleg meggyőztem magam arról, hogy azok a csillagok, amikről le se vettem a szemem a buszmegállóban, igenis jól álltak. Még a bosszantó tengeribetegségemről is megfeledkeztem a repülőn, annyira izgatott voltam.

Nem tartom magam szokványos turistának. Nem célom minden egyes látványosságot kipipálni. Engem egy adott várossal kapcsolatban egy dolog hajt. Megérezni az auráját. Ehhez pedig egy terv nélküli séta a város falai között is megteszi. Persze, azért volt egy-két nevezetesség, amit nem akartam kihagyni, de az idő nagy részét bolyongással töltöttem Barcelonában.

Miután a kézipoggyászommal a hátamon körbejártam a várost, a Güell parktól indulva a belvároson át a vízpartig, a nap végéhez közeledve, este hétre volt időpontom a Sagrada Familiába. Addigra már rég elvarázsolt a hely, már rég elmondhattam, hogy megkaptam, amiért jöttem, de ahogy a metróból kiszállva megláttam az óriási templomot, váratlanul és megállíthatatlanul folyni kezdtek a könnyeim.

Ritkák azok az alkalmak, amikor elgondolkodhatunk azon, milyen apró szemcséi vagyunk a világnak, és milyen apróságoktól tartunk, miközben bedarálnak minket a hétköznapok. Vagy milyen apróságnak tűnhetnek azok a dolgok, amik képesek minket boldoggá tenni, felemelni, vagy megnyugtatni. És hogy valójában ezeknek az apróságoknak a nagy részét ingyen és bérmentve oszthatjuk meg másokkal.

Amikor egy óra bámészkodás után, a záráskor kisétáltam az épületből, véletlenül meghallottam, ahogy egy ott dolgozó azt mondja egy másiknak, hogy a Sagrada Familia kápolnájában mise lesz. A kiválóan táblázott útmutatásnak köszönhetően sikerült megtalálnom a kis kápolnát, ahová beosontam, és leültem az utolsó padsorban. Két dolog jutott hirtelen eszembe. Hogy talán még életemben nem voltam olyan fáradt, mint akkor, de minden egyes lépés, amit aznap tettem, megérte. Illetve, amikor egyszer bezártak egy templomba az USA-ban. Miután a nosztalgiának köszönhetően mosolyokkal tűzdelve, idejekorán hagytam ott a misét, az órámra pillantottam. A repülőtéri busz indulásáig még négy órám volt hátra. Megindultam hát a belváros felé, és mentem, amerre a lábam vitt. Újabb utcákat és épületeket fedeztem fel az éjszakai ég alatt, aztán beszöktem egy társasházba, hogy a tetőről nézhessem a csillagokat. Mindez pontosan három évvel ezelőtt történt.

Akárhogy is szaladnak az évek, remélem, hogy az az énem, aki annak idején megkérdezte magától, hogy miért ne, majd rákattintott a jegyvásárlásra, velem marad. Azt hiszem, a kedves barátom mondatát, utólagos engedelmével így módosítanám: „Vágj bele!”

Utóirat: Arról a bizonyos bezárásról, ami egy templomban, az USA-ban esett meg velem, hamarosan írok a készülő regényemben.