Személyes

„Tedd fel magadnak a kérdést, igazán meg akarod élni az adott pillanatot?”

„Tedd fel magadnak a kérdést, igazán meg akarod élni az adott pillanatot?” – várt válaszomra kíváncsian az az ember, aki tinédzserkorom óta tanít, inspirál, megnyugtat, feldob, elérzékenyít, vagyis meghatározó alakja a mindennapjaimnak. Ő nem más, mint Anthony Kiedis, a Red Hot Chili Peppers frontembere. De hogyan jutottunk el a fenti szituációig?

Tizenévesen, a kanapén ülve valamelyik zenecsatornát néztem, amikor felcsendült a Can’t Stop című Red Hot Chili Peppers sláger. Nem tudom felidézni, hogy miért szomorkodtam éppen, de a dalt hallgatva, bár egy szót se értettem belőle, azonnal megnyugodtam. Onnantól kezdve automatikusan őket szedtem elő, ha gyógyír kellett a bánatomra, de akkor is, ha újabb adag adrenalinra volt szükségem egy emelkedettebb nap után. Sőt, gyakran a barátaim is Chili Peppers linkekkel reagálnak egy-egy hangulatváltozásomra. Úgy tűnik, hogy számomra a zenekar valamennyi tagja által létrehozott zene egy tökéletes koktél, amihez a díszítést Anthony Kiedis (melódiái, szövegei és hangja) adja.

Az unalomig tudnám sorolni, milyen hatással volt rám Anthony, és hogy mik azok a máig jellemző szokásaim, amiket részben vagy egészben neki köszönhetek. Csak hogy pár dolgot mégis említsek, miatta kezdtem el például angolul tanulni. Nem csak azért, hogy tisztában legyek a dalszövegek jelentésével, hanem azért is, hogy eredetiben olvashassam az önéletrajzi könyvét, amit a megjelenés után úgy rendeltem meg az USA-ból, hogy még nem is voltak angolóráim. Az eszeveszett szótárazásnak köszönhetően rengeteg szlenget is elsajátítottam, ami igen hasznosnak bizonyult később. Ő és a zenekara vett rá engem arra is, hogy képes legyek ülő helyzetből nyomban táncra perdülni, ha meghallok egy dalt, amiért odavagyok. Anthony színpadi mozgása egyébként világraszóló. Ha valaki látott már engem furán táncolni, akkor most minden kérdésére választ kapott. Igen, a bolondságomra és a humoromra is elenyésző hatással volt a frontember. 🙂

Gyerekként többször kijelentettem, hogy addig nem állhat meg a világ, amíg össze nem futok vele valahol, és a „leghőbb vágyam” című listán az első helyek egyikén szerepelt, hogy láthassam a bandát élőben játszani. Aztán nem sokkal a 2006-os Stadium Arcadium lemezük után kivált a zenekarból az utánozhatatlannak tartott szólógitáros, John Frusciante, és onnan már csak olyan címszavakra emlékszem, mint a „szünetet tart” vagy „feloszlik” a Red Hot Chili Peppers. Le voltam törve, mint a bili füle, ahogy felénk, Nógrádban mondani szokás. Természetesen erre a fájdalomra is a banda számai jelentették a gyógyírt, például a Make You Feel Better, aminek hatására megértettem, hogy ez a zenekar valamilyen formában mindig ott lesz nekem, és titkon azt reméltem, hogy ismét összeállnak majd.

2011 volt az az év, amikor egy új gitárossal kiegészülve az együttes turnéra indult, én pedig a bécsi állomáson csatlakoztam a rajongókhoz, hogy hosszú idő után végre kipipálhassam az egyik leghőbb vágyamat. Meghatódva ücsörögtem a „kilencezredik” sorban egy kölcsönkapott távcsővel és arra gondoltam, hogy most aztán évekre elegendő energiával tuningoltam fel magam. Egészen 2016-ig kellett várnom a következő hasonlóan felemelő koncertélményre, amit már pár lépéssel közelebbről, a második sorból élvezhettem, ráadásul nem is akárhonnan, hanem a budapesti arénából.

Mivel a helyszín végre Magyarország volt (azelőtt 1996-ban lépett fel nálunk a zenekar), hirtelen megnőtt az esélye annak, hogy, ahogy gyerekkoromban fogalmaztam, megálljon a világ. Anthonyról akkoriban elterjedt a fórumokon, hogy nem szívesen áll le beszélgetni vagy fotózkodni a rajongóival, sokszor inkább elmenekül az ilyen helyzetekből. Ezért is történhetett, hogy úgy izgultam, mint talán még soha, amikor megszólítottam őt az utcán. Anthony fogadta a köszöntésemet, reflexből elhadartam neki hogy hívnak, majd pár másodperc után gondolatban homlokon is csaptam magam, hogy ezt aztán biztos érdemes volt, mert a nem magyar ajkúak alig tudják megjegyezni vagy kimondani a nevemet. Aztán váltottunk néhány kedves szót, majd a beszélgetés egy pontján szóba hoztam, hogy úgy tudom, nem szeret fotókat készíteni a rajongókkal. Mivel nem folytattam a mondatot, elgondolkodott, és annyit mondott, hogy ő most egy olyan szakaszát éli az életének, amibe nem fér bele az ilyesfajta kizökkenés. „Tedd fel magadnak a kérdést, igazán meg akarod élni az adott pillanatot? Mert ha igen, akkor nincs kamera”, mondta, én pedig igazat adtam neki. A beszélgetés végén egy óriási almavigyorral tovább is álltam volna, de ő felém nyújtotta a kezét, és tökéletes kiejtéssel azt kérdezte: Csenge? Én meg csak pislogtam, mint egy gyerek Disneylandben, miközben kezet szorítottunk a találkozás örömére. Azt hiszem, akkor tényleg megállt egy kicsit a világ.

Néhány évvel később, egy munkámnak köszönhetően Los Angelesben jártam. Abban a városban, amit többek között az Under the Bridge című sláger is említ, és amihez Anthony ezer szállal kötődik. Máig a környéken, pontosabban az angyalok városától nagyjából negyvenpercnyi autóútra fekvő Malibuban él. Amikor a stábom egyik amerikai tagját megkérdeztem, hogy mennyire ismeri a közeli Malibut, azt válaszolta, hogy egész jól, mert ott lakik az egyik ismerőse, de a település egyébként tele van sztárokkal, az ismerőse például a Red Hot Chili Peppers frontemberének a szomszédja.

Később a hollywoodi hegyekben sétáltam, bámultam le a belváros égszínben játszó épületeire, miközben a fejemben az Under The Bridge dallama szólt, és arra gondoltam, a világ nem is olyan hatalmas.

Most, a Red Hot Chili Peppers legújabb dalait hallgatva (nem mellesleg visszatért a bandába John Frusciante) olyan pillanatok járnak a fejemben, amiket igazán megéltem. Különös érzéssel tölt el, hogy ez a zenekar, közülük is e bejegyzés főhőse, Anthony Kiedis végigkísért, ott volt velem bánatomban, örömömben, és fogta a kezem, akkor, 2016-ban szó szerint is.