Irodalom, Személyes

A költészet világnapjára

Számomra egy vers gyakran olyan, mint „tavaszi zápor fűszere a földnek”.
13 éves lehettem, amikor először írtam verseket. Ez az a kor, amiről sokan azt mondják, hogy a lázadás, a személyiség-keresés és a meg nem értettség kora. Nem tudom felidézni a konkrét okot, ami miatt tollat ragadtam, de valószínű, hogy a felsoroltak valamelyike lehetett a mozgatórugó. Vagy lehet, hogy a szerelem? Mindig a szerelem. Végül 18 évesen fogtam az addig írt költeményeimet és tűzbe dobtam őket.
A mások által írt versekért jobban lelkesedtem. Szerettem elmélyedni bennük, kutattam a szavak mögött megbúvó jelentéseket. A magyar érettségire már hónapokkal korábban úgy készültem, hogy bármi is történjen, én biztos, hogy az összehasonlító verselemzést fogom választani. A tanárom akkor azt javasolta, hogy mentőövként gyakoroljam az érvelési feladatokat is, amire annyi volt a reakcióm, hogy inkább adjon még verseket. A szóbeli vizsgán pedig József Attilát húztam, akitől a sokadik olvasásra is leesik az állam.
18 éves korom után – a „nagy mészárlás” után – hosszú ideig nem írtam verseket. Körülbelül tíz évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy ismét a költészet felé forduljak. Ehhez hozzájárult egy váratlan találkozás, ami azonnal felébresztette a lírai énemet. Szó szerint is. Az éjjeli órákban gyakran megesett, hogy hirtelen felébredtem, felkapcsoltam a villanyt, előkotortam egy cetlit az ágy alól, szavakba szedtem a gondolataimat, majd lekapcsoltam a villanyt és visszaaludtam. Másnap, ahogy újraolvastam a töredékeimet, mindig elcsodálkoztam a költészet erején. Nagyszerű dolog prózákat írni, de van a léleknek egy olyan bugyra, ami csak vers formájában törhet felszínre.
Olvassunk verseket. Sokat tanulhatunk az emberi lélek mélységeiről.

Ajánlott bejegyzések