Személyes

Búcsú Orbán Józsitól

Nem egyszerűen csak kibújt a gitárból. Inkább kioldotta a hevedert és úgy vált meg a hangszertől. Ahogy ő mondta, nem volt igény a hétköznapiságra. Amikor a zenekar már csak egy levegővételnyire járt a refréntől, ő letérdelt a színpadra és felém nyújtotta a mikrofont, amit másodpercekkel azelőtt tekert le az állványról. Más gyerekekkel ellentétben én egymás után többször is elénekelhettem a jól ismert strófát, de volt, amikor az utolsó versszakot is. Azt mondták, onnan fogom tudni, hogy vége a gyerekkoromnak, hogy elmaradnak az ilyen előadásaink.
A kapukód átenged a földszinti ajtókon. Amint a folyosóra érek, megtorpanok. Nem érzem azt a jól megszokott illatot, amit mindig is árasztott a lépcsőház. Nincs túl sok időm a töprengésre. Sietnem kell, hiszen odabentről mindig meghallja, ha jövök, és versenyezni szoktunk, vajon felérek-e, mire kinyitja az ajtót. Arra sincs időm, hogy felkapcsoljam az emeleti villanyt. Jobban mondva, arra eszem nincs. Most sincs. A múltkor meg is jegyezte, hogy az „orrmányomra” fogok esni a sötétben, pedig a kapcsoló odalent van a bejáratnál. Hogy lehet az, hogy ott jövök el mellette, de képtelen vagyok észrevenni?
Nagyon siethettem, ha én értem ide előbb. Olyan csend van, hogy minden lépését megszámolhatnám. Várok. Lenyelhetetlen görcsöt érzek a torkomban. Felkapcsolom a villanyt a szomszéd ajtója mellett. Ott is van kapcsoló, de mindig azt hiszem, hogy az a csengő. Az ajtó továbbra sem nyílik ki. Mennyi zárt ajtó… Soha nem volt még ennyi időm körülnézni. Milyen különös, hogy ezek mögött az ajtók mögött egész életek zajlanak. Az övé mögött pedig… már csak emlékek vannak.
Tévedtek. A gyerekkoromnak most van vége.

Ajánlott bejegyzések